Skandináviában az utóbbi években elkezdődött a számi nép iránti érdeklődésnek egy újabb, talán komolyabb hulláma, mely az emberi jogok védelme mentén kutatja a történelmet. A Svéd Sameblod (Számi vér, 2016) című film ennek az új kutatásnak a forráspontja, illetve további érdeklődés elindítója volt.
A számi népcsoport a finnugor nyelvű népek kicsiny táborához tartozó, Skandinávia legészakibb, sarkköri részén élő hagyományos réntartó közösségek gyűjtőneve. A számik vagy helytelen nevén lappok (ezt a nevet a finnek gúnynévként ragasztották rájuk, ma a számik önelnevezése alapján nem használható) gyakorlatilag az eurázsiai földrész egyik utolsó autentikus őslakos népe, akik sok ezer évvel ezelőtt benépesítették Európa nagyrészét. Északra szorulásuk az éghajlatváltozások, a réntartás változásai és politikai tényezők miatt folyamatosan történt. Legutolsó északra szorításuk az előző évszázad második felében valósult meg az északi államok közös vezetői döntésével, és életterük határainak mesterséges meghúzásával a sarkkör fölötti régiókban.
Az elmúlt öt év során kizárólag művészeti kiállításokon találkoztam a számi jogvédelemmel, ott viszont erőteljes képek beszéltek a múlt elhallgatott, az áldozatok részéről sokszor eddig szigorú tabuként kezelt megaláztatásokról. Az északi országokban a 19. század végétől a a 20. század közepéig a számik csoportos megaláztatása a fajkutatásnak nevezett tudományosként ma már nehezen nevezhető eljárásokból tevődött össze. A keresztény missziók korábbi erőszakos térítő munkája elsősorban a néphagyományok és a nyelv eltörlésében járt élen, a fajkutatások pedig sokkal inkább egy vad népcsoport vizsgálatát tűzte ki célul. A faji vizsgálatok egyik leggyalázatosabb történeti ténye az a szokás volt, melyben számi embereket hurcoltak német állatkertekbe kvázi élő kiállítási tárgyakként.
A háborúk utáni időszak is kihívásokkal telt a számi nép számára. Kiszorítási folyamatuk északabbra a földkisajátításokkal, a réntartó területeken épített vízierőművekkel, utakkal, vasutakkal kezdődött, és a tankötelesség vezetett kultúrájuk végső hanyatlásához. Ez utóbbi folyamatról tavaly tette közzé első tényfeltáró kötetét két finn újságírónő Kukka Ranta és Jaana Kanninen, akik számik között eltöltött terepmunkával gyűjtöttek információkat és interjúkat könyvükhöz. A róluk készült finn híradásban hangsúlyozták, hogy a terepmunka során a történelmre tekintettel szigorú etikai elveket alkalmaztak, mely által a számikról való beszéd kizárólag a számik által jóváhagyott módon történhetett. Az újságírók által gyűjtött anyag elsőként mutatja be a számik eddig elhallgatott megaláztatásait. A háború utáni tankötelezettség törvény Finnországban a számi gyermekek számára hosszú, gyötrelmes időszakot nyitott meg, mivel a gyéren lakott területekről iskolába begyűjtött gyerekek ezreit benntlakásos iskolák várták. Ezekben az iskolákban kényszerítették őket bűntetés mellett az anyanyelvük elhagyására, és félévekre távol kényszerültek családjuktól, nyelvi közegüktől és kultúrájuktól. A kényszerfinnesítéshez hozzátartozott az iskolákban a számik másodlagos állampolgárként való kezelése, az állandó iskolai zaklatások és új kultúra felvétele.
A finn iskolai törvényhez hasonló működött Svédországban, Norvégiában és Oroszországban is, ezzel létrehozva egy teljesen új generációt szeparálva, asszimilálva, a számi életre alkalmatlanná téve. A gyermekekből lett felnőttek a mai napig hallgatásban élve próbálnak megbírkózni a gyermekkori traumákkal. Az északi országok eszmélése a történelmi jogsértéseket illetően új fejlemény, és az ehhez hasonló tényfeltárás és művészeti projektek teszik lehetővé, hogy a hallgatás véget érjen, és a hiányzó megbékélési folyamat elkezdődhessen. Sajnos a mai új generációk nem ismerik a történelmet, ezért kiemelt feladat lenne az újkori történelem tanítása az új eszközökkel.
